2015.08.30-09.02. Moron-Dalanzagdad

Nem túl korán, de elhagytam Moron városát. Egy ideig betonút vezetett kifelé, majd egy faluban véget ért. Nem is bántam igazán, mert nem szerettem volna betonúton megközelíteni Ulánbátort és még különben sem láttam Mongólia szívét. Most már terepen haladtam szép lassan Dél, Dél- Kelet felé. Úgy gondoltam, hogy mégiscsak megnézem a Góbi sivatagot, ha már egyszer itt vagyok. Ezen az úton áthaladtam Mongólia geográfiai középpontján. Nem éreztem semmi különöset, de jó volt tudni, hogy itt is jártam. A navigáció néha felfedez utat, és akkor azt megpróbálom követni. A tájról nem sok egyebet tudok írni, mint, hogy a gyér füvestől, a fenyveseken át, a sivatagosig váltakozik. Szálláshelyem, mindenesetben a természet volt. Sajnos minden este befelhősödött és éjszaka szélvihar, hajnalban valamennyi, nem jelentős, eső, majd nappal, kisütött a nap. Az off-road szakaszokon igen nehéz volt motorozni. Az útra merőlegesen a szélmélyedéseket és púpokat vájt, otthon, azt hiszem, jégbordáknak hívnánk. Ezek a barázdák akár 5 cm magasak is voltak és a távolság egy-egy púp között, úgy 30 cm lehetett. Ezek esetenként akár több száz méteren keresztül folyamatosak voltak, majd megszűntek, majd váratlanul ismét megjelentek. Na, ezek egyszerűen szétrázzák a motort. Ha felgyorsítottam 70 Km/h fölé, akkor a lengéscsillapító tette a dolgát, és szépen kisimította ezeket a barázdákat. Igen ám, de egy-egy bukkanó tetején, 10-15 cm magas kövek meredeztek ki az útból. Úgyhogy itt mindenképpen le kellett lassítani. A mélyedésekben viszont ott ahol az állatok feltörik a talaj felszínét, 20 cm port található. Így ez a 70 Km/h feletti sebességet csak ritkán tudtam kihasználni. Most már egész jól elboldogulok a homokos talajon, de ezeket az ösvényeket figyelembe véve, nem szívesen vágtatok bele egy ilyenbe 70 Km/h-val. Úgyhogy próbáltam egy 50 Km/h körüli középutat választani, ahonnan, ha kell, még időben le tudok lassítani. Egész áldott nap állni a motoron, igazán embert próbáló feladat. Én nem értem. Falvakban szoktam ebédelni és már rettegek, amikor rendelek. Ugyanis itt nincs kép az ételről, hanem csak ki van írva. Érteni nem értem, hogy mi áll a táblán, az árak tekintetében majdnem mindegyik ugyan annyi. Minden egyes alkalommal ugyanazt a sz@rt kapom. Megfigyeltem hogyan készítik. A tűzhelyre feltesznek vok féle tálat. Mernek bele 0,5 liter vizet, tesznek bele hús cafatokat, majd tesznek bele gyufa tészta szerűséget. Na, ezt összefőzik, és jobb helyen megsózzák, vagy valami ízt adnak neki. Nem vagyok finnyás, igazából mindent megeszek, de ezt már csak abszolút kényszerből. Kataszrófa. Értem, hogy nincs másuk, de ha csak ezt lehet rendelni, miért van kinn a táblán több név felsorolva?

Na, mindegy, ahogy elindulok kifelé a faluból, megkérdezem, hogy merre van az a település, amerre menni szeretnék. A benzinkutas meg is mutatja, de hiába nézek abba az irányba amerre mutat, nem látok utat. Itt ugyanis általában irányt mutatnak, nem pedig azt hogy menjen 500 méter, majd forduljon jobbra stb., ugyanis lehet, hogy holnapután az az út ami ma még út, az már nem ott lesz. Mindegy, gondoltam, elindulok abba az irányba. A falu határában találtam is egy utat, gondoltam, sínen vagyok. Az út kanyarog jobbra-balra, felkaptatok egy hegyre, majd onnan lefelé, látom ám, hogy az út egy kőbánya szerűségbe torkollik. Lemegyek, hogy további útmutatást kérjek. Ott kérdezem egy férfitől, hogy merre van Erdenesant. Az ürge vakarja a fejét, majd mutat egy irányba. Nézek arra, de nem látok utat. Odahívja egy haverját, majd az, egy másik irányba mutat. Arra sem látok utat. Azt tudni kell, hogy a keresett település, a szomszédos település, ami 85 Km távolságra van. Majd elkezdik magyarázni, hogy hol keljek át a patakon, majd menjek fel a hegyre, és ott lesz az út. Mondtam, hogy a patak átkelést azt bízzák rám, azt majd megoldom. Úgyhogy találtam is egy megfelelő átkelőt, majd a másik oldalon egy igazi, meredek kaptatót, de itt még nincs út, csak kövek. Úgyhogy a patak után közvetlenül jött az emelkedő és teljesen a motor elejére nehezedtem, nehogy a kerék elemelkedjen, de közben húzni kellett neki, hogy fel is menjen. Na, ezen a feladaton túl voltam, meg is lett az út. Nem olyan mindennap járt út, de út volt. Azon haladtam, amikor észrevettem, hogy az út visszakanyarodik a faluba. Vissza nem akartam menni, úgyhogy ismét az iránytű segítségére hagyatkoztam és a már jól begyakorolt nyomolvasási képességemre (amit azért még nem sikerült tökélyre fejlesztenem). Útirány, Dél, Dél, -Kelet. Láttam, hogy abba az irányba, amerre menni szeretnék, nem nagyon vannak sziklás hegyek, úgyhogy a tervem akár még sikerülhet is. Úgyhogy letértem az útról és elindultam szó szerint árkon, bokron át. Felkaptattam iszonyatosan meredek köves talajú, de fűvel benőtt dombra, ahonnan remek kilátás nyílt a környékre, és a fényképezőgépem zoom optikáját használva kémleltem a tájat, hogy merre is lenne a legcélszerűbb a haladás. Ki is választottam az útirányt, azt egyeztettem az iránytűvel, majd nekiiramodtam. Hát az út a térdig érő, de köves talajú füves területtől, az állatok által szépen lerágott legelőkön keresztül, majd sziklás hegyeken át, és kiszáradt tómedren keresztül vezetett. A hegyek lábáig nem volt gond, a haladást, csak a füvek közül kikandikáló kövek lassították, de odafigyeléssel, és a megfelelő tempó (1-es sebesség) megválasztásával remekül lehetett haladni. Majd jöttek a hegyek. Ezek a távolból nem tűntek sziklásnak, viszont innen már más volt a leányzó fekvése. Bizony sziklás volt, és egy darab utat sem találtam. Bátraké a szerencse, mert találtam egy állatok által használt csapást. Találtam egy völgyet, ahol észrevettem állati ürüléket és egy csapást, ahol szerintem az állatok haladtak. Gondoltam, ahol háziállat van, ott embernek is lennie kell, úgyhogy a kecskék által kitaposott ösvényen próbáltam, kötéltáncos módjára egyensúlyozva haladni. Sziklák között, figyelve, hogy a dobozok, nehogy felakadjanak. Majd egy meredek kaptató, ahol a sziklák lépcsőszerűen voltak elhelyezkedve, de Kb. csak 10-15 cm szintkülönbség volt a fokok között. Nagy nehezen felértem a tetőre és láss csodát, az út kiszélesedett valamelyest. Jobb oldalamra meredek sziklafal, balra, szakadék. Itt a szélesség már nem volt gond, csak a meredek lejtő és a laza 10 cm átmérőjű kövek. Ezt az akadályt is sikerült leküzdenem, majd az alján elértem egy füvesnek látszó területet és a terület túloldalán láttam egy utat. Azt, amit kerestem. Az út és én közöttem, még mindig volt vagy 2 Km. Gondoltam ez már nem akadály nekem azok után, amin keresztül mentem, úgyhogy nekivágtam. Ez volt életem legnehezebb 2 Km-es szakasza. Ez ugyanis egy jelenleg száraz tó medre volt, aminek az alján mindenféle púpok magasodtak. Ezek a púpok kemények voltak és a tetejüket benőtte a fű, amelyeket az állatok alacsonyra rágtak. A púpok átmérője változó volt, a 30 cm-től az 1 m-ig. Magasságuk 20 cm körüli lehetett. Viszont ezek majdnem egymásba értek, úgyhogy indulás után nem tudtam megállni. Ugyanis, vagy mind a kettő kerék a púpon van, de akkor nem ér le a lábam, vagy mindkettő a völgyében, de akkor ülőhelyzetből úgy indulni, hogy mindkét keréknek egyszerre kell felkapnia a púpra, rizikós lett volna, illetve én annak ítéltem meg. Csak egyben, csúsztatott kuplunggal tudtam haladni. Sebességem 2-5 Km/h. Vért izzadtam, mire átértem egy olyan helyre, ahol már megállhattam. Ez számomra igazi triál pálya volt, azzal, ha ott bukok, még lehet, hogy a motort fel sem tudom állítani. Soha nem mennék mégegyszer végig rajta. Soha. Mivel már volt 1200 GSA motorom, így össze tudom hasonlítani a kettőt. Ha ide azzal jöttem volna, itt biztosan vagy még az elején elvérzek, vagy sírva, vért izzadva tudtam volna ugyanezen az útvonalon végigmenni. Nem lehetetlen, de hogy a nem élvezhető, az biztos. Ez nem a GSA-nak való pálya.

A túloldalon elértem a várva várt utat. Beértem a faluba, ettem, majd továbbmentem szálláshelyet találni. Ez a kis durván 100 Km megtétele, egy fárasztó nap eredménye. Utólag ez egy igazi kaland volt a vad Mongóliában. Sajnos a legjobb szakaszokról sosincs kép, mert akkor az ember örül, ha túljut, nem pedig megáll és fényképez, vagy videózik.

Innen továbbhaladva hosszú, igazán göröngyös és unalmas off road szakaszok után végre elértem a Dalanzagdadba vezető betonutat. Legszívesebben megcsókoltam volna. Majd Dalanzagdadtól 50 Km-re megálltam a sivatagban. Indulnék, de a korábbi elektromos probléma ismét felütötte a fejét. A motor valahol rövidzárlatos, és még a visszajelzők sem gyulladnak ki. Ismét levettem az akksi burkolatát, mert ott gyűlnek össze a vezetékek és a motor ismét indul. Beértem a városba, tankoltam, a motor ismét nem indul. Észrevettem, hogy a negatív akksi saru, laza. Meghúztam, majd megint minden OK. Hát reméltem, hogy ez volt a probléma, és nem jelentkezik újabb gond. Sajnos a probléma újra jelentkezett, de már később, kinn a sivatagban. Viszont észrevettem, hogy az indító relay vezetékeinél van a gond. Ahhoz viszont le kellene vennem a teljes jobb oldalát, hogy a bandázsszalagokat le tudjam venni, és megnézzem, hogy hol lehet a probléma. Egyenlőre, egy kötegelővel jó erősen összekötöttem a relay kábeleit az akksi kábeleivel, mert azok elég merevek, így talán nem tud mozogni és most működik. Otthon majd foglalkozom a problémával, ha addig kihúzza. A hotelben, ahol 2 éjszakára megszálltam, még kezet sem lehet mosni, nemhogy zuhanyozni. Viszont Wifi-jük van. Érdekes.

Reggel elindultam a homokdűnék felé. Mindenképen látni szerettem volna őket. Az út első 50 Km-re aszfaltos volt, majd kövesre váltott. Valahogy nem mértem fel jól a távolságot, mert még tovább motoroztam a kimondatlanul rossz úton vagy 70 Km-t, és amikor útbaigazítást kértem, kiderült, hogy a dűnék még vagy 150 Km távolságra vannak. A faluból továbbhaladtam, de már alábbhagyott a lelkesedésem. Elmotoroztam még úgy 20-30 Km-t, majd az út kezdett egyre homokosabbá, és lazábbá válni. Egy ideig még nyomultam előre, de egyszerűen eljött az a pillanat, amikor azt mondtam; elég. Elég volt a rossz utakból, az állva motorozásból és egyszerűen a hosszúra nyúlt utazásból. Egy ismerősöm mondta egyszer, hogy ami elkezdődött, annak egyszer be is kell fejeződnie. Hát ez az a pillanat. Már vágyódom, Magyarország, a családom, és a barátaim után. Úgyhogy egy gyors mozdulattal megfordultam és visszajöttem Dalanzagdadba, a hotelbe. Megírom a blogot, befejezem a képek rendezését, és holnap, azaz 2015.09.03-án, elindulok hazafelé. Végre, hazafelé.

Igen, ez örömmel tölt el.

DSC_6310-1

A motoros társ / My biker boddy

A motoros társ / My biker boddy

DSC_6301-1 DSC_6298-1 DSC_6297-1 DSC_6294-1 DSC_6292-1

A sivatag még a legkeményebbeket is próbára teszi / The desert takes its toll

A sivatag még a legkeményebbeket is próbára teszi / The desert takes its toll

DSC_6289-1

De nehéz az iskolatáska ... / Kids going to school

De nehéz az iskolatáska … / Kids going to school

DSC_6266-1 DSC_6261-1 DSC_6258-1 DSC_6256-1 DSC_6239-1 DSC_6235-1 DSC_6229-1 DSC_6222-1 DSC_6217-1 DSC_6212-1 DSC_6203-1 DSC_6198-1 DSC_6195-1 DSC_6192-1 DSC_6190-1 DSC_6185-1 DSC_6181-1 DSC_6172-1 DSC_6168-1

A Gobi sivatagban / In the Gobi desert

A Gobi sivatagban / In the Gobi desert

IMG_2793 IMG_2791

I left the city of Moron. At first, I was riding on paved road, then it ended in a village, which I didn’t mind too much, since I didn’t want to get to Ulaanbaatar on pavement and I haven’t seen the heart of Mongolia anyway. From here I was riding off-road towards South, South-East. I thought that I will still take a look at the Gobi desert, since I’m here. During this road I crossed the geographic center of Mongolia. I didn’t feel anything special, but it was good to know. The navigation sometimes finds some road and if so, I try to follow it. The scenery changes constantly. It varies from grass land, to pine forests through desert. I camp at every night. Unfortunately every evening the sky got cloudy, then the wind started blowing and almost every morning it was slightly raining and then later the sun started shining. It was really hard to ride the off road section. Actually, rather tiring and sometimes technically difficult. The wind formed little bumps on the road cross ways. These bumps were about 5 cm high and about a foot apart from each other and in some cases they stretched out to several hundred meters. Then disappeared and later they were there again. If I speed up the bike to about 70 Km/h, the shocks were doing their job and they smoothen out the bumps. However on the top of a little hill, about 10-15 cm high rocks were sticking out from the road, so I had to slow down. In the bottom of the valleys, about 20 cm dust was covering the road. Therefore I could rarely use the 70 Km/h speed, because according to my judgment it wouldn’t be too wise to get into this dust at 70 Km/h speed. So I tried to choose about a 50 Km/h speed, from where I could slow down if I needed to. To ride the bike all day long standing up, it really tests me to the limit.

I normally eat something but I’m scared at every time, I order my food. They do not have photographs of the food. I do not understand what is written on the board and almost all food has the same price. No matter what I order, I always receive the same crappy food. I watched how they make it. They put a bowl up on the stove, pour about 0,5 liter of water into it, through some meat and put some type of a spice and put some pasta on the top. I really eat everything, but with this they could chase me out of the country. In fact, they might do. I just eat it, because there is nothing else. In some hotels or real restaurants they have menus with photographs. Those foods are actually pretty good, no complain. I understand that they might not have anything else, but I always try to order different food, and I always get the same. So why so many foods are listed on the board.

OK, let’s get going. As I leave the village, I ask a gas station operator which way should I go to the village, I’m looking for. The points at a direction, but no matter how hard I try to find a road, I just can’t see it. Here they do not explain you go 500 meters, then turn left or right etc. since maybe the road is there today, but later it disappears or relocates. So people show me directions, rather than roads. I thought I will go towards the guy pointed and we will see what happens. Just outside the village I found a road and I thought everything is OK. The road was going left and right, up and down and I saw that it ends in a mine area. I thought I will ask further assistance from there.  I asked a guy that which way I should go to reach Erdenesant. The man starts scratching his head and points at a direction. I’m looking at that direction, but cannot see a road. He calls his body there and that guy points at another direction. I didn’t see road in that direction either. The village I was looking for it was the neighboring village, even though it was 85 Km from this one. They started telling me where to cross a creek; I told them that crossing the creek will be my problem. So they told me to get up on the hill and I will find a road there. I told them that let me take care of the river crossing, just show me the road. I found a place where I could cross the creek, but right after the creek, I had to get up a really steep rocky hill. It wasn’t the road yet. Right after the creek, I was bending on the front of the bike, so the front wheel wouldn’t lift up and at the same time I had to pull the throttle, so the bike wouldn’t stall. On the top of this hill, I found the road. It wasn’t the type of road that people were using on a daily basis, but it was a road. As I was going, I noticed that this road takes me back to the village. I surely didn’t want to go back, therefore I started using my compass again and I started following tracks again. I had to proceed south, and south –East. I noticed that the direction that I need to go to doesn’t have rocky hills, so actually my plan could work. So I left this track and I started to go through everything whatever was in front of me. I had to go up on extremely steep rocky hills, but covered with grass from where I could see around and try to decide which way to go. I used my camera’s zoom lens to find the best possible route. Finally I found a valley area where I thought I could cross through the mountains. So I checked the direction with my compass and headed to the right direction. The road I was using first it was covered by 1-2 feet high grass, but the bottom of it was rocky, then I went through nice small grassy fields, then real rocky mountains. Crossed, dried out lake beds and creeks. It was a somewhat easy ride until I arrived to the mountains. Due to the rocks hiding between the grasses, I had to go slow, not to damage the bike and not to have an accident. I was mostly using 1st gear only. Then I reached the mountains. From far distance the seemed grassy hills, but as I got close to them, the whole thing changed. They were rocky and I couldn’t find any road what so ever. So brave man sometime lucky, because I found an animal track. I thought if there are animals (goats, sheep) there must be some humans as well, so I was using the tracks made by goats. No question that goats are much more experienced jumping up and down from rocks, but I was moving ahead like a tightrope walker. As I was going through the rocks, I had to pay attention so my boxes wouldn’t get caught. Then I arrived to a steep uphill where the rocks were like stairway, where one step was about 10-15 cm higher than the one before. It was hard to get up, but no choice and as I got to the top, the track became somewhat wider. On my right hand side I could see, high rocky cliff, on my left a deep drop-off. The road was fairly steep going down and about 10 cm diameter loose rocks were making the ride even more difficult. Finally I won. I was down on the bottom and crossed the mountain. As I reached the bottom, saw a straight line in front of me in about 2 Km distance. It was a grassy area between me and the straight line, which was the road. I though after all I went through, this shouldn’t be a problem. This was the most difficult terrain, which I have ridden in my life. This grassy area was nothing but dried out lake bed, where some type of small humps covered the whole area. These humps were rock hard and they were covered by small grass. The diameters of these humps were between 1-3 feet and their height was about 8 inches. They were right next to each other, so after I started, it was impossible to stop. If both wheels were on the top, then my feet wouldn’t have touched the ground, or both wheels were in their valley part, then it would have been very difficult to start up sitting on the bike and both wheel had to get up the hump. It would have been fairly risky, or I thought so, anyway. I was in first gear, my hand on the clutch and I could just move step by step with about 2-5 Km/h. I was sweating blood, by the time I reached an area, where at least I could stop and rest. For me this was a real trial race track. If I had fallen there, maybe I couldn’t have been able to stand up the bike. I wouldn’t go through on this track again. Never again. Since I owned a 1200 GSA before, I can compare the two. If I had come here with my 1200, I would have most probably given up right in the beginning, or I would have cried my whole trip, if I wanted to take the same route. It is not impossible, but the rider wouldn’t enjoy it, for sure. These tracks are not for the GSA.

As I got on the other side of the lake bed, I reached the long waited road. I went into the village, eat something and head out from the village to find some camp spot. I was riding all day and all I could make is about 100 Km. Afterwards this was a real adventure in this real wild and rural Mongolia. I will always remember this one. Unfortunately since I’m alone, I necer have pictures of the best sections, because when fighting to get ahead, I do not think about stopping and set up my camera or take photographs.

From here as I advanced, I was riding on really bad and boring off road sections, where finally I reached the paved road connecting Ulaanbaatar and Dalanzagdad. I almost kissed this road. Maybe I should have. Then about 50 Km from Dalanzagdad I stopped in the desert, but when I wanted to get going again, my motorbike wouldn’t start. It is some electrical problem, which I experienced in Moron as well. Somewhere something is shorting out, because even my control lamps wouldn’t come on. I took off the battery cover again, because all the cables are running there, and the bike started again. So I left and arrived into the city of Dalanzagdad. I fueled up and the bike wouldn’t start again. I noticed that the negative pole of the battery is loose, so I tightened up. I hoped that this was the problem and it will never come back again. Unfortunately this electrical problem, came up again later in the desert. I noticed that, the problem is around the cables of the starting relay. In order to identify it exactly where the problem is, I would need to take the air filter housing and lot of other things off, to see the cables and remove the isolation tape from them. Temporarily I tied the relay cables to the battery cables, because the battery cables are really stiff, so hopefully nothing can move there and now it works. At home I will deal with the problem if I make it that far.

In the hotel, where I stay for two nights, no shower and even I barely can wash my hands. However they have Wifi. It is strange, but this is the way it is.

In the morning I left to see the sand dunes. I wanted to see them before I go home. The first 50 Km section was on paved road, then the road changed to gravel surfaced road. Maybe I didn’t think of the distance well enough, because I was riding on this extremely bad and rough road for about 70 Km and I stopped to ask somebody where the dunes are. I found out that the dunes are still about 150 Km far from here. So I left the village, but my enthusiasm was really going down. I rode my bike for about 20-30 Km and the road started becoming sandier and sandier. I was still trying to get ahead, but the time has come when I said it’s enough. I had enough of the bad roads, had enough of riding my bike standing up all the time and had enough of the long lonely travel. Someone told me once that whatever has started it must end at some point. This was that point. I hit the brakes, turned around. I’m missing Hungary, missing my family and friends, so I came back to Dalanzagdad, to the hotel. I will write my blog, finalize the sorting of my photographs and tomorrow, on the 03rd of September 2015, I will start riding towards home. Finally, towards, home.

Yes, this makes me happy.

Reklámok