Reggel felkeltem és elkészítettem a nudli reggelimet. Igazán kiválóan éreztem magam. Nagy alvás, jó pihenés. Az éjszaka kellemesen hűvös volt, de nem hideg. Bár minden nap megígérem magamnak, hogy időben felkelek, és napfelkeltét fotózok, de ez valahogy mindig elmarad. Jobban teszem, ha nem ígérgetek, még magamnak sem. Felmálháztam, a lovak közé csaptam. Az útról igazán nincs sok minden írni való. A táj aranysárgán tündöklő, nem búzamező, (ahhoz nincs elég csapadék), hanem csak elszáradt fű. Viszont gyönyörű. Amíg a szem ellát, csak a sárgán ragyogó mező. Egyszerűen magával ragad ez a táj. Nem tudom megmagyarázni, de megvan a varázsa. Természetesen, amikor ezt írom, jó idő van, és meleg. Nem szeretnék itt tanyázni télen. A sokszor 50-60 Km-es szél elviselhetetlenné teszi az amúgy is -30 fok körüli hőmérsékletet. Viszont most lágyan lengedező hátszélben motorozok és élvezem a táj nyújtotta mesevilágot. A motorom egyenletesen berreg és a gondolataim mindenfelé cikáznak. Egyszer azon kaptam magam, hogy régi magyar táncdalslágereket éneklek. Még jó, hogy senki sem hallja, mert a hangom azért nem egy szoprán és nem vagyok egy Szécsi Pál sem. Nekem, nagyon tetszik és jól múlatom vele az időt.
Ahogy megközelítem Karagandát, elkezdek kérdezősködni, hogy merre találom a Kar-Lag múzeumot. Az interneten megtaláltam a falu nevét, Dolinka, de a GPS nem ismert ilyet. Küldözgetek jobbra-balra és minden esetben csak azt a választ kaptam, hogy itt volt a Kar-Lag, de már nincs. Mivel a nyelvi nehézségek még mindig élnek, így nem teljesen értettem a dolgot, hogyan lehet ez több helyen is. Mindig költöznek, vagy mi a csuda. Minden esetben találtam valami emlékmű szerűséget, amely a valamikori politikai fogolytábor egykori jelenlétére utalt. Magát a múzeumot nem találtam. Azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy itt van valahol. Ha 7 hetet tudtam várni Biskekben, akkor ezt is meg kell, hogy találjam. Ugyanis ez számomra Kazahsztán fénypontja. Mindenképpen látni akarom. Gondoltam bemotorozok Karagandába, és majd ott megkérdezem. Végre valami hasznát s vettem a rendőröknek, azonkívül, hogy pénzel tömjem a zsebüket. Megálltam egy rendőrautónál, és kérdezősködtem. Végre valaki ismerte a Dolinka falut. Mivel Kazahsztán felső részéről nincs térképem, így nem tudtam én megkeresni. A rendőr viszont a térképem hátuljára olyan pontos útbaigazítást adott, hogy ezen a területen simán elmehetne térképésznek. Minden útkanyarulatot, jelzést ismert és mindezt nagyon jól elmagyarázta, hogy hol milyen szobrot fogok látni és hol kell elkanyarodnom balra-jobbra stb. Dolinka, Karagandától 30-40 Km-re lehet. Ott ahonnan megkérdeztem, onnan egy kicsit több volt, mert mindenféle off-road-os szakaszokon is keresztül kellett menni. Itt tapasztaltam azt, hogy nem kell a BAM útra tévedni Szibériában, hogy leszakadt hídon kelljen átmenni. Ez betonhíd volt. A közepe volt igazán megsüllyedve és nem is szabadott volna rámenni, de láttam, hogy igen nagy kerülővel járna, és hát a motor súlyát csak kibírja alapon, átvágtam. Természetesen senki sem látta. Nem volt nagy para, csak akkor lett volna gond, ha valami miatt mégsem jön össze a dolog.
Nagy nehezen elértem az áhított települést. Ott betévedtem egy börtönbe. Na, nem szó szerint, azaz gyalogosan szó szerint, mert a motort kinn hagytam. Ugyanis az interneten láttam őrtorony képet a valamikori táborról és megismertem az őrtornyot. Csak egy bizonytalanított el, nem találtam a fehér épületet, amit ugyancsak a neten láttam. Kívülről simán bemehettem, mondtam én hangosan, hogy ZDRASZTVUJTYE, de senki sem válaszolt. Csak az volt a furcsa, hogy amikor bementem egy vasajtón, belülről nem találtam kilincset, aminek a segítségével távozhattam volna. Akkor már kezdett gyanússá válni a dolog, de nem tudtam kimenni. Igazából egy folyosóra tévedtem és nem messze tőlem, volt még egy ajtó és mellette rácsos nyílás. Ott még mindig hangosan hallóztam, mire egy női hang elkezdett hozzám beszélni. Egymást nem láttuk, csak a hangot hallottam, de fogalmam sem volt, hogy miről karattyol. Úgy éreztem magam, mint egy kisegér a csapdában. Sem előre, sem hátra. Innen csak visszafelé vezet az út, úgyhogy megpróbáltam kinyitni, illetve dörömbölni a vasajtón, mire az kinyílt. Kinn viszont, egyenruhások vártak. STOJ! STO TÜ GYELAES? Hangzott a kérdés. JA, SMOTRÍTY KAR-LAG MUZEI (én nézni Kar-Lag múzeum). Mire elmosolyodtak, és szerencsére barátságosan útbaigazítottak. Innen Kb. 1 Km távolságra volt, amit kerestem. Mint kiderült, nem voltam én olyan rosszul informált, ugyanis a valamikori fogolytábor ma börtönként üzemel. Úgyhogy önkéntesen bevonultam a sittre és még csak drága ügyvédet sem kellett fogadnom.
Innen továbbmentem és végre megtaláltam az áhított múzeumot. Hamar lezártam mindent, mert már 4 óra körül volt, és 5-ig voltak nyitva. Na, miattam egy kicsit túlóráztak, de kibírják.
Amint beértem és leszurkoltam 1.700 Tengét, ami tartalmazta a belépődíjat és kértem Angol nyelvű idegenvezetést is, már indulhatott is az időutazás. Maga az épület soha sem volt tábor. Azonban ez az épület szolgált adminisztratív feladatok ellátására. Ugyanis a környéken 24 fogolytábor működött és innen osztogatták a parancsokat és ez volt a környékbeli fogolytáborok központja. Ezért küldözgettek engem korábban jobbra-balra, mondván ott van a Kar-Lag. Valóban, valamikor, lehetett ott is egy a 24-ből. Mindenkinek igaza volt, csak én nem találtam, amit kerestem. Miután az épület szolgál múzeumként, itt rendezték be 3 emeleten a különböző látványos bemutató elemeket. A tárlatvezető srác jól beszélt angolul, úgyhogy élvezhető volt az egész.
A tárlat nem igazán csak a Kar-Lag-ról szólt, hanem valójában a Kazak történelmen vezetett végig. Egészen onnantól, hogy a politika hogyan kényszerítette a nomád, vándorló népet a városba, vagy falvakba való letelepedésre és végigvezetett a Kazak történelmen napjainkig. Természetesen az egésznek a központi eleme maga a politikai foglyok átnevelése volt.
Itt bemutattak különböző helyiségeket, mint orvosi rendelő, szálláshelyek, kínzó helyek és módszerek stb.
Érdekes volt akkori festményeken keresztül megismerni, hogy Sztálin elvtárs politikai propagandája hogy működött. A terhes anyákat külön választották, és a gyermekek 3 éves korukig maradhattak az anyjukkal. Akkor elválasztották őket, és taníttatták őket, de az igazából nem volt más, mint agymosás. (A szüleitek a haza ellenségei, és a szocialista hazáért érdemes élni-halni és hasonló eszméket vertek beléjük.) Volt olyan gyermek, aki, amikor felnőtt és a szülei is kiszabadultak, nem tudott szóba állni a szüleivel. A festményeken mindeközben Sztálin elvtárs a virágokkal teli réten sétált kézen fogva a gyermekekkel. Szerintem abban az időben nem is kellett volna őrizni ezeket a táborokat. Ugyanis innen nincs hova menni. Nincs víz, élelem, nyáron hőség, télen fagy és szél, egyszerűen úgyis megölte volna azt, aki elszökik. Egyszerűen akkorák a távolságok, hogy lehetetlen lett volna hová menni. Szóval átneveléshez, igazából kényszermunkához, ideális helyek voltak ezek. Általában bányákban dolgoztatták az embereket.
Számomra igazán megdöbbentő és egyben megrendítő élmény volt ez a látogatás. Külön kiemelném a múzeum színvonalát. Olyan korhűen és élethűen berendezett termek voltak, hogy amikor az egyikbe bementem, majdnem köszöntem az ott dolgozó viaszbábunak. De elég is erről, akit érdekelnek az ilyen dolgok, ezt látni kell.
Szóval, folytassuk a motoros utazást, ugyanis azért vagyunk itt, nem? Innen már navigáció segítségével mentem vissza Karaganda-ba, mert gondoltam, vacsoráznom kellene valamit, és az út úgyis azon keresztül vezet északra. Beértem a központba és megvacsoráztam egy gyorséteremben, miközben fel tudtam tölteni egy pár videót is. Karaganda-ról el kell mondanom, hogy nagyon hangulatos. Igazán, számomra stílusos. Ugyan jól láthatóak a Szovjet építészet remekművei, de ezek patinát, hangulatot kölcsönöznek a városnak. Azt is meg kell említenem, hogy bármelyik volt Szovjet tagköztársaságban, abban az időben a városokba, és a falvakba vezető utak mentén is rengeteg fát ültettek. Na, ezek mára már gyönyörű, hatalmas fákká növekedtek és gyönyörűek. A városok tele vannak parkokkal, fákkal, ligetekkel, virágokkal. Nagyon zöldek, szépek és gondozottak. Még a legnagyobb szárazságban is viszonylag szép a füvük és a várost díszítő virágaik.
Megtalálható itt minden modern csoda épület is, de jól megférnek a szocreál bérház tömbökkel. Bár Almaty szebb helyen fekszik, ennek ellenére nekem Karaganda mégis jobban belopta magát a szívembe. Az is érdekes volt, hogy találkoztam angolul beszélő emberekkel, akik kérdezték, hogy hogy tetszik Karaganda, és amint mondtam, hogy nekem jobban, mint Almaty, rendkívül büszkék voltak, és megköszönték.
Addig időztem itt, míg beesteledett és még csak szállásom sem volt. Természetesen van hotel, de a tervezett költségvetésem már eléggé felborult, így hát csak a sátrazás jöhetett szóba. Szóval irány észak. Naviba beütés nyeregbe pattanás. Egy ideig minden rendben ment, amikor elérkeztem az első építkezés miatti útlezáráshoz. Na innen parkolókon, off-road-os utcákon keresztül fél órámba tellett,mire megtaláltam a kivezető utat. Ekkor volt már legalább 10 óra, korom sötét. Még szerencse, hogy Almatyban megjavították a fiúk a ködlámpáimat, így legalább már jól láttam.
Viszont, újabb probléma kezdte felütni a fejét. Ahogy lehűlt a levegő, a motor alapjárati járása elkezdett egyenetlenebbé válni és néha leállt. Amikor már koromsötétben lementem az útról, figyelnem kellett, nehogy visszaengedjem a gáz kart, mert félő, hogy leáll. Indulni indult, azzal nem volt gond. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de hát már ideje volt aludni. A sátrat fejlámpával, rekordidő alatt felvertem. Mindössze 20 percbe tellett és már be is bújtam. Zavart ez a motor probléma, így a telefonomon lévő manuál segítségével próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a hiba. Sokra nem jutottam. Gondoltam, hogy elérem Omszkot, ott lecserélem a gumikat, majd irány Novoszibirszk, BMW szerviz. Másnap reggel, a motor mintha megjavult volna. Semmi gond. Na, ez azután igazán aggasztott. mivel olyan hiba nincs, ami magától csak így megjavulna, de nem volt mit tenni, irány észak. Menet közben a motorral nem volt gond. Útközben az út egy szép tó mellett haladt el. Gondoltam, hogy Omszk úgyis messze van, inkább megállok horgászni. Le is mentem a tó partjára és nekiláttam. Gondoltam akár itt is alhatok, nagyon kellemes hely volt. Hát 4-5 órát horgásztam, de még csak kapásom sem volt. Megjött két sporttárs és mondták, hogy bár lehet a tóban más halat is fogni, mint a csuka, de azzal van tele. Úgyhogy összepakoltam és még egy pár száz Km-t megtettem Omszk felé. Bár semmit nem fogtam, de mégis kiválóan éreztem magam. Jó volt lazítani. Az éjszakai szálláshoz közeledve (ugye ilyenkor mindig lemegyünk a betonútról, és keresünk egy eldugott helyet) egy dombra való felkaptatás során megfeledkeztem a motor alapjárati problémájáról és a motor leállt. Ejnye a mindenit ennek már fele sem tréfa.
Másnap, határátlépés. Sima ügy volt, szóra sem érdemes. Az Orosz határőr a regisztrációs papírral kapcsolatosan próbált valami információt kiszedni belőlem, de mivel nem jutottunk közös nevezőre, azaz halvány gőzöm nem volt, hogy mit akar, feladta és továbbengedett.
3 óra felé beértem Omszkba és megtaláltam a helyet, ahol a gumim volt. Ez a hely az omszki 45-ös Motoros Klub telephelye volt, ahol javítottak is. Ott lecserélték a gumikat, amelyek az ígérethez hűen meg is érkeztek és vártak rám, majd nagyon precízen ki is centrírozták a kerekeket. Mondtam nekik, hogy még ma továbbindulok Novoszibirszkbe a BMW-hez, mert magyaráztam nekik a problémát. Igazán rendesek voltak. Egyből felhívták a novoszibirszki BMW-t és beszéltek velük. A vonal túlsó végén csak hümmögés volt a válasz, hogy ők csak kisebb dolgokat tudnak megjavítani, mint fékbetét, gumi csere, üzemanyag szűrő, ha van nekem stb. Mondom ezeket én is meg tudom csinálni és a garázsom felett nem ágaskodik a hatalmas propeller és nem számítok fel méregdrága óradíjat sem.
Ekkor jött Ctepan Tronckij, szerintem a klub vezetője. (Itt megadom az elérhetőségét is, ha bárkinek szüksége lenne rá ezen a területen. E-mail: 45mc@mail.ru, Tel.: 8 (3812)380 977, cím:GPS: 54.932901; 73.425290.) Angolul sajnos nem beszél, de ha már ott van valaki, szakmailag a toppon van. Szóval, megjön Ctepan. Ecsetelem neki a problémát és elmondtam, illetve elmutogattam, hogy mit javítottak a motoron. Segítségemmel fél óra alatt megszabadítottuk a motort a burkolataitól (ekkor már volt Kb. este 8) és egy pillanat alatt levette a hengerfej feletti műanyag burkolatot, ellenőrizte a gyújtást és a szelephézagokat, mind rendben volt, majd a befecskendező részt szedte darabokra és karburátor tisztítóval kezdte átmosni, mire rengeteg fekete kosz jött ki. Az történt ugyanis, hogy Biskekben is átmosták ezt a részt, de egy elemet nem szereltek le és a karburátortisztító, ahogy bejutott oda, úgy onnan elkezdte leoldani a kormot, nevezzük így. És ez okozta a problémát, plusz a levegő hőmérséklet szenzort is átmosta ezzel a tisztítóval. Éjfélre, motort össze is raktuk és csodásan jár. Időközben elég sok motoros érkezett. Ez úgy látom egy találkahely is a motorosok számára. Megvacsoráztattak, nagyon finom Bors levest ettem. Jött a fizetés ideje. Már kezdtem magam rosszul érezni, mert igazi családtagként kezeltek. Beigazolódott, amitől tartottam. Nem fogadott el pénzt. Egy vasat sem. Megígértette, hogy amikor jövök visszafelé, megállok, és megiszunk valamit. Ennek nem mondhattam nemet. Nagyon szimpatikus srác. Nyelvi nehézségek vannak, de nagyon rendben van.
Szóval éjfélkor már nem vágtam neki az útnak, és kerestek nekem egy hostelt a környéken. Barátságos az ár, a hostel és a személyzet is. Először úgy gondoltam, hogy csak egy éjszaka lesz, de inkább maradtam kettőt, hogy a blogokkal utol tudjam érni magam. Innen ugyanis szerintem csak Irkutszkban lesz lehetőségem blogolni. Egy egész nap csak a bloggal foglalkoztam. Volt itt egy lány is, aki Magadanból való, és mondta, hogy Augusztus végén már igencsak havazásveszélyes a hely. Úgyhogy ez el is döntötte a dilemmámat. Irkutszk és onnan haza. Mondták a srácok, hogy ez is Szibéria, mi a francot akarok én Magadánban. Az olyan messze van, hogy már nem is létezik. Úgyhogy irány Mongólia, majd haza.

Ez egy szimbólum. A Kazak szívek törését szimbolizálja és a béke jelképét a galambbal. / This is a symbol. It symbolizes the broken heart of the Kazak Nation and the freedom with the pigeon

A festmény, eredeti. Az egyik táborban lévő nűvész festette. Nincs rajta név és dátum, mert nem lehetett, így máig ismeretlen a művész. / This painting is original. An artist painted it, who was in one of the camp. Of course no name and date, since it wasn’t possible at that time.

Magyar nevek a statisztikában. Természetesen ciril betűkkel írva. / ungarian names in the statistick written with Cyrillic letters

18.000 Km TKC80, csak kopott. Természetesen első gumi, de kezdett repedezni sem. / After 18.000 Km TKC80. Just work. Didin’t start cracking and no pieces falling off.

18.000 Km után a Heidenau. Részek törnek ki belőle. / After 18.000 Km the Heidenau. Parts are chiping off and cracking.

Rendkívül kedves néni. Nála reggeliztem és kávéztam / Very, very nice lady. I had breakfast and coffee at her place
Jó volt megint olvasni az élményeidet! Várom a következő beszámolót. Hajrá!!! Nagy Tibi, Paks
KedvelésKedvelés
Szuper beszamolô. Orulunk a problemamentes folytatasnak, es koszi a sok reszletes leirast. Szepes utat!
KedvelésKedvelés